Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prózák

Felejthetetlen Karácsony 

A felnőtteket sokszor nem lehet megérteni. Amikor az a szörnyű sikoltozó sziréna megszólal, miért kell az iskolából az utcára rohanni, ahol sokkal jobban hallatszik, és mire hazaérek, sokszor a repülők is fölénk érnek. Sokkal jobb volna az osztályban összebújni és a tanító néni átölelne minket. De futni kell haza. Kinyitják a házak kapuit, hogy be lehessen menekülni. Anyu is hazaér addig, bezárja az üzletet és szalad. /Most már tudom, ha egy-egy gyereket eltalálnak hazafelé, az is szörnyű, de az iskolában 500-an vannak. A férjem 10 évesen a budai hegyek egyik erdőjén át szaladt haza./

De most jó, karácsonyi szünet van, és ma jön a Jézuska. Mi és a Nagyiék egymás melletti lakásban laktunk. A karácsonyi vacsorára Nagyinál készültünk, kicsi volt a hely, a felnőttek azon tanakodtak, hogy oldják meg a terítést, én kijelentettem, nekem mindegy, csak sok tányér és pohár legyen, mert úgy ünnepi. Az asztalt kilencen ültük körül. Nagymamák, nagynénik, szüleim, testvérem. Ettünk, beszélgettünk, mi gyerekek vártuk a Jézuskát, amikor váratlanul, sziréna nélkül, iszonyú bombázás kezdődött. A közeli gyár volt a célpont. Csilingeltek a poharak az asztalon, a család egymás hegyén hátán feküdt az asztal alatt, Mami átölelt minket. Földszinti lakás volt, egy szinten az óvóhellyel, ami kiépített, gerendákkal alátámasztott, lemezzel lezárható ablakú volt. Arra már nem emlékszem, mikor jött a Jézuska, és mit hozott. /6 éves voltam, és semmi háború előtti emlékem nem maradt. A két hónap óvóhelyi létre viszont tisztán emlékszem, még az érzelmekre, hangulatokra is./

Aztán lefeküdtünk. Az emeleten lakó kislányt, a bombázás miatt mellém fektették, a biztonság kedvéért nálunk aludt. Reggel Mami átment Nagyihoz reggelit készíteni, Nagynéném a fürdőszobában volt, mi aludtunk. Arra ébredtem, hogy iszonyú zaj van, megint bombáznak. A légnyomás betörte az összes ablakot, az elsötétítő pokrócok fogták fel az üvegszilánkokat, arról potyogott a földre nagy zajjal. Húgom, /4 éves/ az ágyában kiabálta: „ nem akarok meghalni!” A vendég kislány és én közel voltunk az ablakhoz, dőlt be a hideg. Meg sem mertünk mozdulni. A kislánynak pisilni kellett. Arra tanítottak, hogy a tele hólyag veszélyes, a légnyomás beszakíthatja. Bíztattam, mint vendéglátó, pisiljen be nyugodtan, megengedem, de egy egészséges 12 éves erre nem képes. Nagynénémre ráesett a fürdőszoba kitört ablaka, próbált megszabadulni az üvegtörmeléktől. A két lakás között volt egy téglányi lyuk, át lehetett adni rajta egy bögrét. Mami ezen a lukon beszélt hozzánk, „nem lesz semmi baj, amint lehet átjön, ne féljünk, mindjárt vége…” De nem lett vége. Nagynénénk végre beszaladt, át az előszobán, az is tele üveggel, és átölelte a húgomat, párnát tett rá, vigasztalta. Nagyi lakásában /különös véletlen/ volt egy látogató. Egyik alkalmazottunk, sorkatona, Budapestre keveredve meglátogatott minket. Az egész ribillió alatt a konyhában állt és ette a bejglit. Mi ez a fronthoz képest!! Aztán ő volt, aki tudván mikor van kis szünet a bombázásban, levitt minket egyenként az óvóhelyre. Emlékszem a furcsa szagára. Karácsony napja volt, december 25-e. Ezután már nem jöttünk fel az óvóhelyről. Felnőttként volt egy visszatérő álmom, két karomban a gyerekeimmel menekülök, és nem lehet több gyerekem, mert csak 2 kezem van.

 

Ami az önéletrajzomból kimaradt…

Nagyon fiatal voltam és nagyon sebezhető. Budán, átélve egy rettenetes háborút, megtapasztalva, hogy az államosított iskolámból /Orsolyák, egyházi iskola/ áthelyeznek egy távolabbi iskolába, elvesztve kedvenc tanáraimat, és barátaimat, idegen közegben kell helytállnom. Nem volt könnyű. Itt elvégezve a VIII-ik osztályt, év végére annyira összeforrtunk, hogy bár betiltották a ballagást, este mindnyájan végigjártuk az iskolakörnyéki utcákat, népdalokat énekelve. Mégiscsak elballagtunk. Jelentkeztem egy gimnáziumba, irodalmi érdeklődésű lévén magyar tanár akartam lenni, verseket írtam, novellákat.. Bizonyítványosztáskor osztályfőnökünk felolvasta, hogy kit vettek fel és hova. Emlékszem, megkönnyebbültem, hallván, hogy Marit felvették a gimibe, pedig az apja katonatiszt volt, az én apám csak aszfalt-kulák /értsd: élelmiszer-kiskereskedő, Budán/. Azután sorra kerültem - és sehova nem vettek fel. A lányok ünnepelni mentek, és én ott maradtam egyedül a hírrel. Rémült voltam és kétségbeesett, mi lesz velem?!! Szüleim megpróbáltak kapcsolatot keresni továbbtanulásom érdekében vagy valami állásfélét, miután jól rajzoltam, talán műszaki rajzoló… Akkoriban alakultak a Kerületi Tanácsok, és véletlenül az új Tanácselnök vevőnk volt. Ő intézte el, hogy az utolsó pillanatban bekerülhettem egy Gépipari Technikumba, augusztus végén. / Később jöttem rá, hogy kevesen jelentkeztek, főleg a lányok közül, így a kimaradtakat mindenhonnan ide száműzték./ Volt köztünk aki festő,  képzőművész, táncos, vegyész, asztalos akart lenni. Sőt!!! Mint később az iskola történetét kikutató és megíró tanárunk felfedte, a tanárok nagy része is büntetésből került ide. Mert az előző érában iskolaigazgató, az inas-képzés vezetője, apáca stb volt. Mi csak azt tapasztaltuk, hogy nagyon jó tanárok voltak.

Apámmal belépve az új iskola kapuján egy óriás betűkkel kiírt transzparens fogadott:

„Iskolánkban nem lehet megbukni!” Akkor jó, gondoltam, majdcsak megúszom valahogy. Beiratkoztam. Apám otthon elővette a szerszámait: ez véső, ez fúró ez stószreszelő, ez erre való, az arra. /Családunkba sok barkács- hajlamú férfi volt, életemben egy szöget nem kellett bevernem./

Az iskola nagyon messze volt. Én Budán laktam, a suli Pesten volt, sokat kellett villamosozni, a megállóig meg gyalog, az iskola is elég messze esett a megállótól. Hiába a büntetés az büntetés.

Csak miért büntettek? Engem? Az apámat? A foglalkozását? Nem csináltunk semmit!